Ismertem egy fiút, oly húsz éves, ha lehetett.
Senki nem látta meg benne a jövőt,
télen fázott, nyáron nagyon melege volt.
Egyedül tengette napjait a budai hegyekben,
nélkülözött, s néha a füvet ette.

Állhatatosan hitt egy szebb, jobb jövőben,
lopva imádkozott, és bújta a könyveket míg világos volt.
Délben az embereket leste, s míg azok zabáltak,
diós kifliről és zsíros húsokról álmodozott.

Mindig, mindig mosolygott, szemei nevettek,
esténként, mikor a szabad ég alatt pihent,
galambok szálltak vállára, s vele aludtak.

Akkoriban még éltek galambok, és ők is aludtak néha.

Messziről jött emberek, ha a fiút meglátták,
azt hitték, ez egy szent ember, hősi kép,
gyarló világunkban üde tavasz a télben.
Aztán ők is tovább álltak, mint eddig oly sokan,
reggelre lefelejtve minden áldott pillanatot vele,
tehetetlen tömegként sodródtak a többi barommal.

Jó az aki jóra gondol, de
óh, rossza az, aki a rosszra!

Különféle színes népek is sorban elvonultak,
egyéni kis világukba nem fért bele a nyomor.
Daliás huszárok, bőgatyás hajcsárok országa a mienk,
vagy ők ennek látták,
vagy valakik ennek láttatták velük a nyomort.
Emberek, hát mit csináltok, könyörögjetek nektek?
Láthatjátok, hogy mivé lesz a fiatalság ha nem kell senkinek!

Balgák és nyalkák! Most azt hiszitek hisztizem?
Ő mwg közben éhkoppon él, mint egy átkozott?
Seregnyi vidám sereg közepén egyedül állja a szelet?
Értelmetlen boldogságnak kipukkanó lufija,
gazdagon terített asztalnak tökéltlen álma,
galád, csalfa szerelemnek éretlen virága,
ez kell nektek, csak ez, más sosem, soha!
Lelketek üres, gyomrotok teli, a fiú meg elsorvad!

Nyál a nyálba, vér a vérbe, világ a kukába!
Új szelek fújjanak, vörös, pusztító szél,
járjon a világ is úgy, mint e árva gyermek,
telhetetlen emberei durranjanak el, mint gömböc,
sebeikre a jólét csak só legyen, ne gyógyír!

Félelmetes új világrend, egy teljesen új élet,
ez az egyetlen vágyam, nekem is, neki is,
lám, én kimondom, ő csak mosolyog,
értelmetlen élete lepereg, mint háztetőről a hó.
Jóléti társadalom, jóléti emberekkel és jóléti mesékkel,
ez ige hiurdettetett ki régen, imádjátok akkor ezt!

Vérrel, verítékkel építettétek fel az új világot,
étterembe mehettetek, számlákat fizethettetek,
drágán vettétek az olcsót és semmibe vettétek az értékeset,
őt, őt, őt is!

Kedvesen, még mindig élve kapaszkodik a fiú
az elhullajtott apró morzsákba, melyek itt maradtak még
régről, s melyeket azóta senki sem keresett.
Teli szájjal vigyorogva, üres hassal szomorkodva élet az élet.

Hazádnak rendületlenül légy híve, ó magyar,
aztán majd ha országod elveszik, kapcsold ki a tévét nyugodtan.

Karácsony, szilveszter, húsvét, s majd halottak napja,
ünnepek, melyek csendre, nyugalomra intenek minket,
zord tél, olvadás és tűző nap, a végén ősz,
de hol maradt önmagunk legfontosabbja, a lelkes szeretet?

Eltűnt minden olyan dolog, ami az embert emberré teszi,
lakásoknak nevezett fűtött odvakban dögök hevernek.
Lovasok, akik már ezer éve halottak, ők msot rajtunk sírnak,
emészti őket a vágy, hogy újra felkeljenek, s véget vessenek
napunknak, holdunknak, s az összes egyéb dolgainknak.
Sok víz a Dunán, míg lefolyik csendesen, a fiú még él,
él, és még mindig mosolyog. Csak már inkább befelé!
Gonosz emberek, kik oly sokszor semmibe vették ifjú énjét,
gonosszá teszik őt lassan, szíve keménnyé lesz.
Egyetlen nap, melyet sokan várnak, talán holnap jő el,
lezárva egy olyan szánalmas korszakot, mikor állattá lett az ember.